Undorító, tudom. Eleve a tény is, hogy a hátad mögött valaki az életed megmérgezésén ügyködik, de undorító maga az ember is, aki ilyet tesz. Így érzed, igaz? Nem célom, hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről, ahogy az sem, hogy megerősítselek benne – ugyanis a helyzeted egy kicsit sem lesz jobb egyiktől sem. Az érdemi megoldások általában az első érzelmi reakciónál mélyebb szinten születnek.

Persze teljesen természetes az, amit érzel. Akiben már legalább a gerincoszlop kezdeménye megtalálható, az nem kifejezetten szokott rajongani ilyen téren szerényebb fejlettséggel rendelkező embertársai iránt. Főleg, ha azok ártani próbálnak neki. Jó okod lehet tehát arra, hogy utáld a rosszindulatú, rólad pletykáló embereket, akik szemmel láthatóan valami aberrált kielégülést éreznek azáltal, hogy valaki mást sikerül mélyebbre rángatniuk. Érthető, amit érzel, de van ennek a dolognak egy apró szépséghibája.

Mielőtt azonban rátérünk erre, nézzünk egy picit bele az ellenségeid fejébe.

A torz lélek és a kávéautomata

A pletykák terjedését igencsak megkönnyíti két alapvető emberi tulajdonságunk. Az egyik az, hogy szeretjük fontosnak érezni magunkat, a másik pedig az, hogy ösztönösen kíváncsiak vagyunk az új dolgokra és új ismeretekre. Az első hiányában útjára sem indulna a pletyka, vagy nagyon hamar zsákutcába futna (hiszen nem éreznénk égető szükségét annak, hogy a hírnök igen fontos szerepét magunkra vállaljuk), a második hiányában pedig a pletyka terjesztője közömbös tekintetekkel találkozna. A pletykák tehát ezért élnek – de vajon mi élteti a rosszindulatot?

Talán Te is megfigyelted már, hogy a legtöbb dolognak viszonylag egyszerű a működési elve. Például nem próbálsz szarvasgombával tálalt ököruszály tortellinit venni egy kávéautomatából, mert pontosan tudod, hogy a benne lévő alapanyagokból aligha lesz képes azt kiadni magából. Az emberekkel pontosan ugyanez a helyzet: mindenki csak azt tudja adni, ami benne van.

Várhatsz tehát kedvességet, empátiát, szeretetet, vagy legalább valami alapvető tiszteletet egy másik embertől, várhatod, hogy ha nem tud jót mondani rólad, akkor legalább ne szólaljon meg, de ezek mind csupán a Te értékrendedből fakadó elvárások. Nem azt mondom, hogy az értékrended rossz (ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötted?), hanem azt, hogy egy másik ember nem feltétlenül fog osztozni veled az értékrendedben.

Ez az egyik fontos dolog, amit érdemes lehet átgondolnod annak érdekében, hogy megértsd, mi játszódik le annak a fejében, aki ártani próbál Neked. A másik, amire szintén megtanít a kávéautomata, az az, hogy ami kijön belőle, azt lehet, hogy Te indukáltad, de nem Te alkottad. Mit jelent ez az emberi kapcsolataidra vetítve? Azt, hogy ha valaki mocskolódva beszél rólad, az a mocsok benne van.

Természetesen Neked is vannak hibáid, ahogy mindannyiunknak. Nem pszichopataképzőben vagyunk, hogy a másik embert komplett leszarva minden Rád vonatkozó negatív kritikát könyvelj el egy nálad alacsonyabb rendű lény baromságának. Sokkal inkább arról van szó, hogy érdemes megkeresned a másik ember mondandójában azt, ami egyértelműen nem rólad szól, hanem a saját személyiségének tükre – mert azzal semmi dolgod nincsen. Legalábbis akkor, ha szeretnél jó barátja lenni Önmagadnak.

„Jó, jó,” – mondhatod erre – „de ettől még velem igencsak kicsesznek ezek az emberek! Mégsem hagyhatom, hogy a hátam mögött rombolják az életemet!”

Szerintem mindenekelőtt érdemes megvizsgálnod, hogy valóban ők rombolják-e az életedet, vagy éppen Te teszed ezt magaddal.

Bűntárs vagy áldozat?

Vajon áldozat vagy csupán a történetben, vagy tudat alatt tettestárssá váltál az ellened elkövetett bűntettben? Tudom, legjobb esetben is merésznek érzed a felvetést, de inkább teljesen abszurdnak – hiszen nem Te kérted, hogy bárki is mocskoljon Téged, és nem is Te táplálod a rosszindulatát annak az embernek. Azt valóban nem, de a saját félelmeidet igen.

Mert ha őszintén befelé figyelsz, akkor rájössz, hogy ha Te egészen biztos lennél abban, hogy hogyan lesz a legjobb a gyerekednek, akkor pont leszarnád, hogy mit mondogat neked – vagy rólad – a környezeted. Ha Te egészen biztos lennél abban, hogy a döntéseid előre vezetnek, akkor a kétkedők és pletykálók szavain nem bizonytalanodnál el. Ha Te egészen biztos lennél abban, hogy a munkádat, vagy bármilyen más tevékenységedet a lehető legjobban végzed el, és azok, akiket szolgálsz, megerősítenek ebben, akkor egy néha megeresztett mosolynál több energiát nem fordítanál az irigykedő vagy áskálódó emberekre.

De Te félsz. Bizonytalan vagy abban, hogy jó úton haladsz-e, bizonytalan vagy a saját képességeidben, bizonytalan vagy a jövőben. Nincs ezzel semmi baj. A kétely és a félelem nem tragédia, hanem hasznos útmutató lehet számodra.

Kérdések, amik számítanak

Mindenekelőtt azt érdemes kiderítened, hogy a félelmednek van-e valós alapja. Ehhez az első kérdés így szól: Tud komoly kárt okozni nekem ez az ember? Mert ha igen, akkor jól teszed, ha közbelépsz, megvéded magad, harcolsz az igazadért, és addig nem nyugszol, amíg le nem állítottad a rosszakaródat.

Az esetek jelentős részében azonban teljesen szükségtelen ennyi (sőt, bármennyi) energiát fektetned a harcba. Sokszor ugyanis nem a személyed sérül, csak az ego-d. Mert hát hogy mondhat valaki olyat rólad, ami nem igaz?! Hogy járathat le olyanok előtt, akik fontosak neked? Csak tudod, ha Te is fontos vagy nekik, és még némi bölcsességgel is rendelkeznek, akkor nem másoktól hallott pletykák, hanem a saját személyes tapasztalataik alapján alakítanak ki képet rólad. Magadat fontos megvédened, de az ego-dat teljesen fölösleges.

Még ha nem is értesz egyet a nagy mellénnyel kiálló, valódi értéket nem feltétlenül, vagy csak káros melléktermékekkel együtt közvetítő, önbizalomtól duzzadó motivációs guruk, világmegváltó coachok és self-taught influencerek nézeteivel és cselekedeteivel, egy dolgot biztosan tanulhatsz tőlük: leszarni a kritikusokat. Te persze csinálhatod picit másképp: ego helyett bölcs önreflexióval, gondosan szelektálva, hogy kinek a véleményére nem érdemes adnod, és kiéből tanulhatsz valami hasznosat.

Az első lépés tehát a tényleges veszély felmérése. Ezután következhet a második kérdés: Miért érint ez meg engem ennyire? Talán van némi igazság a másik ember szavaiban, bármennyire is rosszindulatúan fogalmazta meg azokat? Talán rátapintott valamire, amit még magadnak sem vallottál be? Vagy megtalálta a gyenge pontodat? Mit jelez számodra a félelmed? Hogyan szolgál most útmutatóul számodra? Pont abban érdemes még fejlődnöd, amire a rosszakaród rámutatott, vagy abban, hogy megszabadulj a megfelelési kényszeredtől, ami miatt mindent a szívedre veszel? Mivel van még feladatod?

Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy megvizsgáld ezt a kérdéscsokrot, akkor az őszinte válaszaid térképként szolgálnak a lelki békéd felé vezető utadon. Így válik az ellenséged a tanítóddá – akarata ellenére.

Végül maradt még egy kérdés, amit nem árt időnként feltenned magadnak: Basszus, nekem tényleg ennyi időm van?Mert az egy dolog, hogy a rólad pletykálónak nem elég tartalmas az élete, ezért foglalkozik a Tiéddel, de ezt a nemes gesztusát neked nem kötelező viszonoznod. Ha úgy tetszik, találtunk végre egy közös pontot közted és a rólad pletykáló között: mindketten a Te életeddel foglalkoztok.

Komolyan kérdezem, azt az időt és energiát, amit ilyen emberekre cseszel el, ki tudod számlázni nekik? Mert ha nem, akkor úgy megy a kukába, hogy bármi hasznod lett volna belőle.

És egyszer majd azon kapod magad, hogy már nem maradt mit kidobnod.